Steluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivă

HATÁROZATOK

Steluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivă

            CONSILIERI LOCALI

  1. BARA-NÉMETH LÁSZLÓ D.M.R.
  2. HOSSZU ISTVÁN D.M.R.
  3. KLÁRA GYÖRGY D.M.R.
  4. KOCSIS BENEDEK D.M.R.
  5. FEJÉR ATTILA D.M.R.
  6. MÁRKOS IMRE D.M.R.
  7. FÜLÖP MIHÁLY D.M.R.
  8. HENGÁN ERVIN D.M.R.
  9. BISZAK ARPAD D.M.R.
  10. MIRON OANA S.D.
  11. MOROIANU MIHAI-DECEBAL-ILIE S.D.
  12. NECULAE MARIAN INDEPENDENT
  13. ANRÁS JÓZSEF D.M.R.
Steluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivă

Kézdivásárhelytől az Ojtoz-szoros felé haladva egyre közelebb jutunk a festői szépségű Kárpátkanyarhoz, amelynek ölelésében fekszik a település, Brassótól 76, Kézdivásárhelytől 16 kilométerre. Fölötte lucfenyős erdőcsoport őrködik, fáit 1896-ban, a honfoglalás ezredfordulóján ültették. Az átjáró közelében fekvő Bereck sokszor volt véres csaták helyszíne. Római utak és őrhelyek, vársáncok és töltések, háborús árkok és magaslatok jelzik itt a múltat. Tatárbetörések, török hordák, osztrák és orosz csapatok, majd német és szovjet hadsereg pusztították, házak üszkös maradványait hagyva maguk után. A felperzselt épületek helyett mindig újak épültek, az itt lakókban mindig akadt erő az újrakezdéshez.

Angustia helységnevével a mai Erdély területén húzódó egykori római provincia legkeletibb erődítménye volt itt található, már a II.században, amikor a limes vonalán castrumok, katonai táborok épültek. A mai Bereck határában épült egykori római őrhely feladata az volt, hogy vigyázza az átjárón keresztülvezető utat. A római birodalom összeomlása után egymást követő vándornépek, gótok, hunok, szlávok csatároztak itt. Kutatók egybehangzó véleménye, hogy a honfoglalás előtti szláv lakók egyszerű életvitelük miatt kultúremlékeket nem hagytak a vidéken, de sok helység neve igazolja egykori ittlétüket. Bereck is szláv eredetű helységnév. A szláv eredettel ellentétes vélemény, hogy a helységnév Szent Miklós püspök alszerpapjának Szent Briciusznak nevéből ered. Valószínűbb a szláv eredetű alapszó, ebből fejlődött ki a mai helységnév.

A település első írásos említését az 1332-1337. évi pápai tizedjegyzékben találták Beze Villa, Beebcuk alakban. A régi okiratokban Bereckfalva néven szerepel, mint a határszél védelmét biztosító hely és előjogokkal felruházott kenézség. A kiváltságokkal rendelkező települést Zsigmond király 1426-ban határszéli mezővárossá emelte. Ettől kezdve régiesen írt Bereczk helységnevet a 20. századig viselte. Az évszázadok során a határszéli őrhely helytálló szolgálataival és kereskedelmi közvetítéseivel szerzett hírnevet. Bereck az évszázadok folyamán nyert kiváltságok ellenére sem tudott annyira fejlődni, mint a központibb fekvésű Kézdivásárhely, ezért 1888-ban elvesztette városi státusát és nagyközséggé alakult.

Bereck életében nagy változásokat hozott az 1800-as évek végén az iparosodás. Gazdasági és társadalmi átalakulások mentek végbe, fűrészüzemek létesültekés elkezdődött a fafeldolgozás iparosított formája. 1907-ben megnyitották a Kézdivásárhely-Bereck közötti vasútvonalat, ezáltal Bereck is bekapcsolódott az országos vasúti hálózatba. A gazdasági fejlődést a vasút nagyban elősegítette. Ezt a gyors fejlődést az első világháború kitörése fékezte meg. Csak az 1920-as években pezsdült meg újból az élet. A két világháború között szükségesnek tartották egy új iskola építését. A község népe közös összefogással az 1930-as évek folyamán új emeletes iskolát épített, mivel az addig létező felekezeti iskola szűknek bizonyult. Az iskolával egyidőben épült a községháza is. A II. Világháború közeledése megállította a dinamikus fejlődést.

A gazdasági hanyatlás a háború befejezése után még évekig eltartott. A háború okozta károkat nehezen hozták helyre, a helyzetet súlyosbította az 1947-es aszály és éhínség. Bereck lakóinak a fafeldolgozó iparág biztosított megélhetést. Az 1970-es években új gazdasági egységek jelentek meg, ipari létesítmények, középületek, tömbházak építésével változott a település arculata. Középkori eredetű hetivására régen gazdag felhozatalú volt, kézműves és háziipari áruktól a mézespogácsáig minden kapható volt. Ma már a keddi vásáron inkább csak zöldségféléket, friss tejterméket, gyümölcsöt és olykor gabonát vásárolhatunk. A községhez 11603 hektár kiterjedésű terület tartozik, nagyrészt erdős területek és kaszálók.

Az elmúlt években történtek olyan jelentős események, amelyek határkövet képeznek a község történetében. Bereck területén jelen pillanatban 52 állami és magánérdekeltségű gazadasági egység működik. Egyéni vállalkozások születtek, magán üzletek, kocsmák, benzinkút nyíltak. A falu lakosai kábeltévés hálózaton keresztül követhetik a műholdas adásokat. A Művelődési Központ nagyterme 360 férőhelyes, ehhez kapcsolódik még kisterem, könyvtár, és apróbb közcélú helyiségek. Földgáz-, víz- és szennyvíz-hálózat szolgálja a lakosságot.

A 2002-es népszámlálás adatai szerint a lakosság összlétszáma 3908, amely a következőképpen oszlik meg: berecki 2717, martonosi 844, ojtozi 347. A közállapotokat vizsgálva viszont tény a munkanélküliség problémája. A község hagyományos vendégszeretettel fogadja az idelátogató vendégcsoportokat, a közeli "Lina csárda" szállóban 60 személy, a Benz-Mar Motel 12 , a "Gábor Áron" Ifjúsági Fogadó 40, a Kultúrközpont 12 és az ojtozi Anselmo Panzió 12 személy elszállásolását tudja biztosítani.


Tudja-e, hogy Bereckből az Ojtozi-hágóra kapaszkodó műút mentén, a történelmi Magyarország legtávolabbi vidékén ma is áll az a klasszikus obeliszk, melyet Erzsébet magyar királyné emlékére állítatott a sepsiszentgyörgyi magyar királyi államépítészeti hivatal 1899-ben lécfalvi Gyárfás Győző főmérnök tervei alapján? De mert 1916-ban megrongálták az Ojtoznál betörő román katonák, a királyné halálának 100. éves évfordulóján az emlékműre új feliratot helyezett el a berecki Gábor Áron Alapítvány.

Bereck, az egykoron mezővárosi ranggal rendelkező nagytelepülés, a 11-es számú, Moldva felé tartó műút mentén fekszik. Közigazgatása alá tartozik a szomszédos Kézdimartonos és a Keleti-Kárpátok főgerincén túl, az Ojtozi patak mentén elhelyezkedő hasonló nevű település. A község neve az 1332. évi pápai tizedjegyzékben szerepel írásos formában. 1426-ban Zsigmond király mezővárosi rangra emelte. Bereck neve az 1848-49-béli szabadságharc és a háromszéki önvédelmi harc jeles tüzér őrnagya, a legendás hírű ágyúöntő Gábor Áron nyomán vált ismerté, aki ennek a községnek volt a szülötte. 

Egész alakos szobrát a település főterén láthatjuk, emlékháza és a nevét viselő alapítvány székhelye a főút mentén van (89 sz.). Szülőháza helyén álló házat emléktábla jelzi (103 sz.). Bereck Háromszék északkeleti kapuja. Az Erdélyt Moldvával összekötő utat a rómaiak is használták, azóta is itt bonyolítják le a két régió közötti áruforgalmat. Főterén áll a Szent Miklós püspök tiszteletére felszentelt temploma. Főoltárképén az ajándékot osztogató püspök képe látható. A harangtorony bejárata mellet emlékmű áll. Rajta Bem és Petőfi domborművű képei. Találkozásuk 150. éves évfordulójának emlékére állítatták 1999-ben, ugyanis Bereckben találkozott Bem apó Petőfi Sándorral 1849 július 25-én. A ház, ahol beszélgettek, ma is áll. Az önkormányzat székházával szemben látható Mihály vajda mellszobra. A község monumentális művelődési otthonában található Castrum Galériéban szeptember végén időszakos fényképészeti kiállításokat rendeznek. Itt jelenik meg évharmadonként a Berecki Harangszó nevű kiadvány. A művelődési otthonban Illés Kinga-emlékcsarnokot rendezték be.  Ugyanitt tekinthető meg a berecki fazekasság múltját bemutató gyűjtemény is.


Venetúrné várának legendája

Itt látható a híres-nevezetes Venetúrné vára. Ki ne ismerné a Mátyás mondák között Venetúr legendáját, aki az itt álruhában átutazó Mátyást megvendégelte? Venetúrékat, a berecki bírót, már rég elfeledték, ám Venetúrné vára - az Augustia névre hallgató katonai tábor ma is jól látható. Kr.u. 119-ben benne spanyol lovasok és gyalogosok állomásoztak. Volt valamikor régen egy asszony, Venetúrné volt a neve- így kezdte a mondát Benedek Elek. Büszke gőgös asszony volt. A szegény emberekkel szóba sem állott. Fia távolban volt, s mire hazajött, anyja új várt építetett a régi helyébe.  Miért bántád őseink lakját? – kérdezte a fiú. Lesz-e olyan erős, milyen a régi volt? – Az én váram olyan erős – felelte az anya, hogy még az Isten sem tudja bevenni! Szava felhallatszott a Mennyekbe. Lőn szörnyű mennydörgés-villámlás, a vár összeomlott. A nép még most is látni véli a gőgös asszonyt kőbékává változva, eltűnt vára maradványainak romjain. A derék és becsületes berecki bíró – Venetúr – vendégszerető házában fogadta és megvendégelte Mátyás királyt. Kolbásszal főtt lencsével kínálta, melyet jó pojáni borvízzel öblített le. A monda még Jókait is megihlette és rímekbe foglalta:

"Volt valamikor régen egy özvegyasszony, Venetúrné volt a neve. Büszke, gögös asszony volt-meséli a legendát Benedek Elek. A szegény emberekkel szóba sem állott. Fia távolban volt, s mire hazajött, anyja új várat épitett a régi helyébe.

Miért bántád öseink lakját? - kérdezte a fiú. Lesz-e olyan erös, amilyen a régi volt? - az én váram olyan erös - felelte az anya, hogy még az Isten sem tudja bevenni! Szava felhallatszott a Mennyekbe. Lön szörnyü mennydörgés-villámlás, a vár összeomlott. A nép pedig még most is látni véli a gögös asszonyt köbékává változva eltünt vára maradványainak romjain." A tábor maradványai ma már alig látszanak. A székelyek magukénak tartják azokat, s hozzájuk eseményeket, magyarázó legendákat füztek. Venetúr legendája is ismert az irodalmunkban. A derék, becsületes berecki biró vendégszeretö házában fogadta és megvendégelte az álrúhába öltözött Mátyás királyt. Füstölt kolbásszal fözött lencsével kinálta. melyet az Igazságos, jó pojáni borvizzel öblitett le. A vendég egy aranygyürüvel ajándékozta a birót. Ha Budára jössz - mondta a deáknak vélt utas - keresd csak Mátyás deákot. Venetúr úgy is tett. Volt is álmélkodása, amikor a deákban Mátyást ismerte fel.

A király a lencsét arannyal-ezüsttel viszonozta. Az udvari uraknak kedvük támadt tréfálkozni a furfangos székellyel. Nyakába akasztották-sorba- aranyos mentéjüket. Mikor már vagy 20 is a vállán volt, kérdezte a király: birja-e még, Venetúr? Akár hazáig, fenséges uram - vágta ki a választ - s huncut, aki visszaveszi! Mátyás egy mentéhez illö aranyos kardot is ajándékozott a birónak. Ezzel a hazámért fogok harcolni - vágta ki a biró a királynak kedvesen hangzó feleletet. "El is birta, haza is vitte a sok mentét, kincset - irja Mikszáth Kálmán - és otthon mindjárt hozzáfogott egy vár épitéséhez, de biz azt már csak felesége fejezhette be, azért hivják Venetúrné várának." A római táborral átellenben, kopasz hegytetö emelkedik a völgy fölé: Leányvár a neve. Tetejéröl páratlan kilátás kinálkozik a medence irányába. Itt eröditett települést, középkori erödöt, a castrumhoz tartozó vigiliát tételeztek fel a régiek. A nép, ezt a helyet is mondába szötte. "Alagút kötötte össze - mondják ma is - Venetúrné várával." "Venetúrné várában volt egy óriás s annak egy tündérszép lánya.

A vár falai allatt, esténként juhait örizte egy daliás, fiatal pásztorfiú. A lány beleszeretett. A fiú is viszonozni szerette volna a szeretetet, hisz az egy álruhába öltözött ifjú, hös legény volt. Az óriás észrevette, hogy a fiatalok talalkoznak és egy óvatlan pillanatban, egy hatalmas kösziklával agyonzúzta a fiút. A köszikla még most is ott hever az Igaz-Bereck-patak völgyében. Az óriás lánya, tündéreivel együtt megszökött apja várából, s a szemben levö magas hegytetön épitett új várat magának. Ebben élt kedvese után epekedve, sirva, mig nemsokára meghalt. Benne aztán kihalt az óriások fajtája és átengedték helyüket, az uralmat, a miénkfajta, törpe, embereknek.

Azóta nevezik Leányvárnak ezt a tetöt a bereckiek."

„Most igyunk rá egyet - mond Venetúr fennen
-    De fölséges ital! Áldassék a neve
Akinek szavára megeredt a leve!
Az italok között van talán kedvesebb is:
De annyi igaz, hogy egészségesebb nincs.
A király a borvízzel a lencsét lenyomtatta,
Gazda áldomását szépen visszaadta.”
Az áldomás – mint tudjuk, egy aranygyűrű volt.

Ennek révén ismerte fel a bírót az Igazságos a budai várban, ahová meghívta, s hol gazdagon még egyszer megjutalmazta. A kincsen vár építésébe kezdett Bereckben, „de bíz azt már csak felesége fejezhette be, azért hívják Venetúrné várának” - idéztünk Mikszáth Kálmántól. A történet Pósa Lajost is megihlette, aki egyébként soha nem járt Háromszéken. Venetúr lencséje című versének utolsó sorai:

„S Venetúr a kincsből várat építetett,
Őrködött mint a sas, a székelyföld felett.
Élete végéig a hazáját óvta.
Vára omladékin zeng e rege róla.”

A szomszédos Kézdimartonosban megtekinthetjük a falu jeles festőművészének – Forró Antalnak (1924-1982) temetői emlékkopjáját. Fenn a Feketehegy lábánál, a nyári időszakban, helyi érdekű, de erős gyógyhatású kénes meleg fürdő működik, főként reumában szenvedőknek ajánlják. A közeli Fekete-hegy (1262 m) tetejéről az egész Háromszéki-medence belátható.  A Bereck és Ojtoz között lévő Mogyorós-tetőről (862 m) festői kilátás nyílik a vidékre. Lenn Ojtozban is akad látnivaló. Erről a nevét viselő történelmi szoros felől süvít a Háromszéki-medence felé a székelyek szele, a Nemere. Római katolikus templomán emléktáblát látunk, az épületet ugyanis a 13 és 14. ezred béli  népfelkelők és a velük volt csendőrök javíttatták 1915-ben. Védőszentje Szent Fábián és Sebestyén. Átellenben a hármashalom alakú régi országzászló-talapzaton olvashatjuk a Magyar Hiszekegyet.

Alább, a műút mellett, az egykori m. kir. 24-es határvadász zászlóalj és székely erődszázad boronafákból épült laktanyáit láthatjuk 1942-ből. A telep alsó végénél érünk be a történelmi Ojtozi-szorosba. Itt tört be Erdélybe tatár és török, itt haladt át Batu kán, Mátyás király, Mihály vajda és Bem tábornok is. Véres harcok színhelye volt az egész történelem folyamán. Ott, ahol a Várkútjának vize csörgedez a Moldva felé tartó műút mellett, a jobb oldali hegytetőn láthatók még Rákóczi várának omladékai. A szoros kijárata után, Ojtoztól 10 km távolságra ellátogathatunk Sósmezőre. Ez Magyarország határtelepülése volt. A műút mentén, a Csernika patak hídjánál volt Magyarország és Románia országhatára. Látnivaló: az ojtozi magyar temető és az első világháborúban itt elesett soknemzetiségű katonák emlékét őrző obeliszk. Alatta osszárium van, körülötte katonasírok. A hősi temetőt a románok tejesen kisajátították. A sírkeresztekről az idegen neveket eltüntették.

A falu központjában van a Szent Miklós püspök tiszteletére 1803-1810 között épült római katolikus templom. A templomban a harang több mint kétszáz éves. A harang társát Gábor Áronnak ágyúöntésre ajánlotta fel a gyülekezet.

A római katolikus plébánia 1835-ben épült. Bereck délkeleti részén található a műemléknek nyilvánított ortodox templom amely 1783-87 között volt épitve. Védöszentje Szent Miklós. A római katolikus temetö mellett katonatemetö van. Itt áll az elsö világháborúban elesett ismert és ismeretlen, különbözö nemzetiségü katonák emlékmüve. Külön parcellába obeliszk jelöli a második világháborúban itt elesett orosz katonák emlékét.

 

Gábor Áron, forradalmár, 1814 november 27-én született Bereckben, Erdélyben. A fiatal Gábor Áron tüzérségi ismeretekre tett szert Gyulafehérváron. Katonai müszaki elöadásokat hallgatott Budapesten és Bécsben. Megismerkedett az ágyúk szerkezetével és kezelésével. 1848 tavaszán forradalmak törtek ki Európa szerte. Úgyszintén Erdélyben is. Az év öszén a császári csapatok elfoglalták Erdély nagy részét. Még csak a Székelyföld tartotta magát. 1848 Október 16-án megtartották a Székely Nemzeti Gyülést. A gyülésen az ellenállas mellett határoztak. Gábor Áron is részt vett a gyülésen. Az ágyú öntés lehetöségeit is felvetette, de nem talált meghallgatásra.

Amikor Puchner, császári tábornok, feltétel nélküli megadásra szólitotta fel Háromszéket, Sepsiszentgyörgyön népgyülést tartottak Háromszék honvédelmi bizottmányával. Meddö viták hangzottak el, a fegyver és löszerhiány elkeseredést váltott ki, reménytelen volt a helyzet. Már úgy nézett ki, hogy a megadás következik...

...amikor a hátsó sorokból Gábor Áron szólásra emelkedett. " Hallom, hogy a fötiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség elött, mivel nincs munició, nincs ágyú.

Lesz, amennyi kell. Semmi mást nem kérek, mint felhatalmazást arra, hogy a fülei hámorhoz utazhassak, ott dolgozhassak és dolgoztathassak, s ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállitva, es azokkal a próbalövésnél célt nem találok, akkor én magam állok tiz lépésnyire az ágyú elébe céltáblának."
Legendás szavai a jelenlevök óriási lelkesedését váltották ki.

Háromszék népe elhatározta, hogy fegyverrel védi meg szabadságát, és megszervezték az önvédelmet. Gábor Áron elsö ágyúit Erdövidéken, a Magyarhermány melletti Bodvajon öntötte. Az elsö ágyúkat a hidvégi ütközetnél használták eredménnyel. A székelység megnyerte a csatát! A meglepödött Puchner tábornok naplójába a következöt irta: "A beérkezett jelentések szerint, francia tüzérség tartozkodik Háromszéken." Az osztrákokat megsegitö orosz cári csapatok 1849 júniusában benyomultak Erdélybe.

Háromszék önvédelmi hadserege julius 2-án ütközött meg a cári csapatokkal. Gábor Áron irányitotta a tüzéreket. Egyik ütegtöl a másikhoz száguldott. Fehér lován feltünt az ellenségnek és célba vették. Két lovat is kilöttek alóla mig végül is eltalálta egy ágyúgolyó. Mig folyt a csata halálát nem közölték és nevében adták ki a parancsokat. Az ütközet gyözelemmel végzödött. Halálának hire mindenkit megdöbbentett. Sirhelyén 1892-ben monumentális siremléket emeltek. 1992-ben felavatták Gábor Áron szobrát Bereckben. A szobor Vargha Mihály szobrászmüvész alkotása. Bereckben Gábor Áron emlékház is van. Benne állandó kiállitás látható: dokumentumok Gábor Áron életpályájáról és szoborminták. Itt helyezték el, 1999-ben, Gábor Áron ágyújának hasonmását. Az emlékház elött millecentenáriumi székely kapu áll. A kaput Bodo Csaba helybeli mester készitette.

Az alapitvány szivesen elfogad bármilyen adományt.
Cimük a következö:

Fundatia Culturala "Gábor Áron"
Khell Ödön elnök
4092 Bretcu Nr. 89
Jud. Covasna
Romania

Bank számlájuk:
Banca Romina Pentru Dezvoltare
Agentia: Tg.Secuiesc
SV.911171500 - USA Valuta
SV.1219531500 - Rol Lei

Berecket történelme során több hires személyiség látogatta meg. Többek között Mátyás király, 1874-ben József föherceg és 1849 Julius 25-én itt találkozott Bem apó Petöfi Sándorral. Bem és Petöfi találkozásának 150. éves évfordulóján, a tábornok és a költö arcmását megörökitö fémplakettes emlékmüvet állitott az útókor kegyelete (Petrovits István müve, 1999). Egy másik hires berecki szülött, Farkas Ignác (1809-1893) honvéd föhadnagy. Az 1848-49-es forradalom idején Bem a 2-ik székely gyalogos testörszázad parancsnokává nevezett ki. Úgyszintén itt született Khell István müforditó és irodalomtörténész. Egy római castrum Bereck északkeleti szélében, a Micske-bérc elöfokán állott. Ez mind az irodalomban, mind a köztudatban Venetúrné vára néven ismeretes.

"Volt valamikor régen egy özvegyasszony, Venetúrné volt a neve. Büszke, gögös asszony volt-meséli a legendát Benedek Elek. A szegény emberekkel szóba sem állott. Fia távolban volt, s mire hazajött, anyja új várat épitett a régi helyébe.

Miért bántád öseink lakját? - kérdezte a fiú. Lesz-e olyan erös, amilyen a régi volt? - az én váram olyan erös - felelte az anya, hogy még az Isten sem tudja bevenni! Szava felhallatszott a Mennyekbe. Lön szörnyü mennydörgés-villámlás, a vár összeomlott. A nép pedig még most is látni véli a gögös asszonyt köbékává változva eltünt vára maradványainak romjain." A tábor maradványai ma már alig látszanak. A székelyek magukénak tartják azokat, s hozzájuk eseményeket, magyarázó legendákat füztek. Venetúr legendája is ismert az irodalmunkban. A derék, becsületes berecki biró vendégszeretö házában fogadta és megvendégelte az álrúhába öltözött Mátyás királyt. Füstölt kolbásszal fözött lencsével kinálta. melyet az Igazságos, jó pojáni borvizzel öblitett le. A vendég egy aranygyürüvel ajándékozta a birót. Ha Budára jössz - mondta a deáknak vélt utas - keresd csak Mátyás deákot. Venetúr úgy is tett. Volt is álmélkodása, amikor a deákban Mátyást ismerte fel.

A király a lencsét arannyal-ezüsttel viszonozta. Az udvari uraknak kedvük támadt tréfálkozni a furfangos székellyel. Nyakába akasztották-sorba- aranyos mentéjüket. Mikor már vagy 20 is a vállán volt, kérdezte a király: birja-e még, Venetúr? Akár hazáig, fenséges uram - vágta ki a választ - s huncut, aki visszaveszi! Mátyás egy mentéhez illö aranyos kardot is ajándékozott a birónak. Ezzel a hazámért fogok harcolni - vágta ki a biró a királynak kedvesen hangzó feleletet. "El is birta, haza is vitte a sok mentét, kincset - irja Mikszáth Kálmán - és otthon mindjárt hozzáfogott egy vár épitéséhez, de biz azt már csak felesége fejezhette be, azért hivják Venetúrné várának." A római táborral átellenben, kopasz hegytetö emelkedik a völgy fölé: Leányvár a neve. Tetejéröl páratlan kilátás kinálkozik a medence irányába. Itt eröditett települést, középkori erödöt, a castrumhoz tartozó vigiliát tételeztek fel a régiek. A nép, ezt a helyet is mondába szötte. "Alagút kötötte össze - mondják ma is - Venetúrné várával." "Venetúrné várában volt egy óriás s annak egy tündérszép lánya.

A vár falai allatt, esténként juhait örizte egy daliás, fiatal pásztorfiú. A lány beleszeretett. A fiú is viszonozni szerette volna a szeretetet, hisz az egy álruhába öltözött ifjú, hös legény volt. Az óriás észrevette, hogy a fiatalok talalkoznak és egy óvatlan pillanatban, egy hatalmas kösziklával agyonzúzta a fiút. A köszikla még most is ott hever az Igaz-Bereck-patak völgyében. Az óriás lánya, tündéreivel együtt megszökött apja várából, s a szemben levö magas hegytetön épitett új várat magának. Ebben élt kedvese után epekedve, sirva, mig nemsokára meghalt. Benne aztán kihalt az óriások fajtája és átengedték helyüket, az uralmat, a miénkfajta, törpe, embereknek.

Azóta nevezik Leányvárnak ezt a tetöt a bereckiek."

 

Steluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivă

 

 

Steluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivă
Steluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivă

The contact component provides a way to provide contact forms and information for your site or to create a complex directory that can be used for many different purposes. Help

Steluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivă

Rădăcinile localităţii se pierd în negura vremurilor, nefiind cunoscută data exactă a întemeierii, documentele, vestigiile arheologice ne asigură de faptul că aceste meleaguri au văzut coifurile lucitoare ale coloniştilor romani. Ţinutul fiind una dintre porţile spre regiunile mănoase ale ţării Ardealului, aflat pe limesul Imperiului Roman, coloniştii au considerat necesară construirea aici a unui castru, care în secolul III purta numele Angustia.

După apusul gloriei romane, goţi, huni, slavi au luptat pentru a stăpâni aceste locuri. Amintirea slavilor s-a păstrat prin numeroase toponime din zonă, împrumutate de la slavi au fost adaptate specificului fonetic al limbii maghiare. Se presupune că şi numele ”Breţcu” ar fi un toponim de origine slavă. Pentru prima oară numele localităţii este amintit într-un document papal dintre anii 1332-1337: Bze villa, respectiv Beebcuk. Mai târziu localitatea poartă numele de Bereckfalva, şi este considerată o aşezare menită să asigure protecţia ”plaiului”.

De-a lungul timpului localitatea a beneficiat de importante privilegii. În 1426, prin diploma redactată la Braşov, regele Sigismund de Luxemburg îi acordă statutul de târg. Din acest an localitatea este consemnată în documente sub numelede oraşul Bereczk. Statutul de oraş este revocat în 1888, localitatea dobândind rang de comună.  Privind populaţia comunei, documentele vremii consemnează că din secolul al XVIII-lea se constată o explozie demografică considerabilă. Gospodăriile localităţii erau populate de ţăranii liberi. Dintr-un document datat din 1614 reiese că la Breţcu trăiau 70 de familii, din care o familie avea statut social de iobag. Din consemnări din 1750 şi 1848 rezultă că la Breţcu nu avea statut de iobag nici un locuitor.

Populaţia Breţcului s-a alăturat evenimentelor revoluţiei din 1848. Entuziasmul ei s-a datorat şi faptului că la Breţcu s-a născut la 27 noiembrie 1814 maistrul tunar Gábor Áron, erou legendar al revoluţiei, secuimii din Treiscaune. Casa cu balcon unde s-a petrecut întâlnirea generalului Bem cu poetul Petőfi Sándor şi astăzi păstrează memoria acelor timpuri glorioase.

Locuitorii de altădată şi orăşelul de la întâlnirea celor două provincii istorice, Transilvania şi Moldova, îşi câştigau existenţa din cărăuşie. Această îndeletnicire a breţcanilor are o tradiţie multiseculară. Transportau mărfuri cu căruţele lor din Transilvania în Ţara Românească, Moldova; de dincolo de Carpaţi în localităţi ardelene. Prin Breţcu se tranziteau scrisori şi colete poştale. Această îndeletnicire este simbolizată şi pe sigiliul şi în stema localităţii medievale. Datorită importanţei economice şi strategice a drumului din pasul Oituz, din secolul al XVIII-lea s-au desfăşurat lucrări de construcţii şi consolidare. Mai ales în ultimele decenii ale secolului XIX-lea s-au realizat modernizări pe distanţa Breţcu  -Poiana Sărată.

De-a lungul veacurilor Breţcu a fost afectat de numeroase vicisitudini ale istoriei. Oştiri duşmane au incendiat localitatea, au alungat populaţia. Cele două conflagraţii mondiale au lăsat urme foarte adânci în viaţa comunei. Locaşuri de tragere, valuri de apărare, cimitirul eroilor stau mărturie luptelor crâncene ce s-au purtat aici. Nici forţele oarbe ale naturii nu au menajat localitatea şi populaţia ei. În o 182, spune cronicarul vremii, ca efest al cutremului foarte puternic, în scoarţa pămantuli s-au produs fisuri adânci din care s-au ridicat gaze sulfuroase, ucigătoare. Zidutile bisericii catolice, turla acestea s-au prăbuşit. Incendiul din 1842 s-a soldat cu 18 morţii 297 de clădiri au fost mistuite de flăcări. Ani la rând locuitorii comunei au avut de suferit din cauza secetelor  . În alţi ani  inundaţiile au cauzat mari  pierderi .

Sfârşitul secolului al XIX-lea a însemnat şi pentru Treiscaune începutul unei industrializări rapide. Acest fenomen economic a produs mutaţii şi în viaţa comunei Breţcu. S-au înfiinţat uzine de cherestea. S-a demarat prin acesta o tradiţie vie şi astăzi în localitate exploatarea şi prelucrarea lemnului în proporţii industriale. Această activitate s-a intensificat din 1907, anul construirii liniei ferate, tronsonul Tg. Secuiesc-Breţcu, care a dat un impuls puternic dezvoltării economice zonei, mai ales localităţii Breţcu.

În 1910 a fost construită fabrica de ţiglă şi cărămidă din localitate. Această efervescenţă economică a fost stopată de evenimentele din primul război mondial. Mai bine de un deceniu producţia, comerţul, transporturile, construcţiile au fost subordonate războiului, înlăturării consecinţelor războiului. Despre o revigorare a economiei se poate vorbi abia din 1920. În 1922 s-a construit funicularul Breţcu-Oituz, s-a înfiinţat fabrica de cherestea de la Oituz. În 1933 s-a construit linia ferată îngustă, în lungime de peste 10 km. În valea Oituzului, ieftinindu-se şi uşurându-se astfel transportul buştenilor. Între anii 1938-1939 s-a construit actuala clădire a şcolii generale, a fost înălţată Primăria.

Dinamica dezvoltării a fost paralizată de cel de al II-lea război mondial. Înlăturarea pagubelor produse de război a necesitat mai mulţi ani. Ani la rând s-au construit până când în locul ruinelor a apărut noua faţă a localităţii. Locuitorii comunei au fost cunoscuţi în ţinuturi îndepărtate pentru calitatea animalelor crescute pe păşunile breţcane şi priceperea cu care au cultivat pământul nu foarte fertil. În ultimele decenii însă mulţi s-au angajat în diverse ramuri industriale din localitate sau centrele industriale din zonă.

În comuna Breţcu astăzi îşi desfăşoară activitatea un număr mare de unităţi economice private sau cu capital de stat. Comuna dispune de o suprafaţă de 11603 ha pădure, suprafaţă de teren agricol cuprinde 4607,1 ha la Breţcu, la Mărtănuş 3680,5 ha şi 3315,4 la Oituz. La recensământul din 1990, s-a înregistrat un număr de 4087 locuitori, din care la Breţcu 2840, la Mărtănuş 848 iar la Oituz 393. Pe confesiuni: romano-catolici, ortodocşi şi reformaţi. Breţcu – un nume cu rezonanţă străvechi. Renumele lui vine din adâncurile istoriei către prezent pe aripi de legendă. Mândru de numele lui de oraş de odinioară, Breţcu îşi trăieşte anii de substanţiale transformări, pe zi ce trece dobândind o imagine nouă şi prosperă.

După Ferentzi László


Bine aţi venit în satul natal al revoluţionarului paşoptist Gábor Áron. Cei curioşi de specificitatea revoluţiei paşoptiste din această zonă nu vor fi decepţionaţi: aici totul povesteşte despre meşterul cu renume legendar. 

Ştiaţi că, de-a lungul drumului de la Breţcu în direcţia pasului Oituz se află şi în prezent clasicul obelisc amplasat în 1899 de către Oficiul Regal de Stat pentru Construcţii în memoria reginei ungare Elisabeta? Numele localităţii a devenit cunoscut graţie legendarului turnător de tunuri Gábor Áron, celebrul maior infanterist din Trei Scaune din timpul revoluţiei paşoptiste, fiu al acestei localităţi.

Statuia sa în mărime naturală poate fi admirată în centrul localităţii, casa memorială şi sediul fundaţiei cu acelaşi nume se află pe drumul principal (la nr. 89). Casa construită în locul vechii sale case este împodobită cu o placă memorială (la nr. 103). În centrul localităţii se află biserica sfinţită în cinstea episcopului Sfântu Nicolae. Lângă intrarea în clopotniţă se află un monument, cu basorelieful lui Bem şi Petőfi. Acesta a fost aşezat în 1999 cu ocazia celei a 150-a aniversare a întâlnirii acestora. În faţa clădirii consiliului local se află bustul Voievodului Mihai Viteazul. Şi jos, în Oituz, sunt lucruri de văzut. Pe biserica romano-catolică a acesteia se află o placă memorială, în partea opusă bisericii, pe soclul vechiului steag naţional poate fi citit Crezul maghiar. Dinspre pasul Oituz în direcţia depresiunii Trei Scaune vuieşte vântul secuilor, Nemirul. În partea de jos a localităţii se intră în istoricul pas Oituz.

Pe aici au pătruns în Ardeal tătarii şi turcii, pe aici a trecut Batu Han, Matei Corvinul, Mihai Viteazul şi generalul Jozef Bem. După ieşirea din pas se poate vizita Poiana Sărată. Aceasta a fost localitatea de frontieră a Ungariei. De-a lungul şoselei, la podul peste Cernica a fost graniţa dintre Ungaria şi România.

http://www.covasna.info.ro


Printre oamenii de seama pe care i-a dat localitatea se inscriu: Petru Pop. Preot la Bretcu din 1835, vreme de 34 de ani. Intre anii 1838-1851 a indeplinit functiile de protopop si inspector scolar teritorial pentru scolile ortodoxe, avand o activitate foarte intensa, dar si foarte incomoda pentru autoritatile ungare. A adormit in Domnul la 14 octombrie 1869, "lovitu de catani", dupa cum mentioneaza documentele.

Constantin Dimian, preot, protopop al Tractului Treiscaune, inspector al scolilor confesionale romanesti, presedinte al Despartamantului ASTRA Treiscaune-Ciuc, autor al volumului Stuparitul - intocmit pentru popor, pentru incepatori si pentru toti iubitorii de acest ram al economiei, aparut la Tipografia Alexei din Brasov in 1887, si a studiului Tarna populara - pregatita si descrisa de Constantin Dimian, preot greco-ortodox din Bretcu, editat tot la Brasov, in anul 1889.

Constantin Dimian jr. (1876-1959), nascut la 8 aprilie 1876, ca fiu al preotului Constantin Dimian si al sotiei sale Paraschiva. Urmeaza scoala primara in satul natal, apoi cursurile gimnaziului romanesc din Brasov, pe care le termina in anul 1896, si pe cele ale Facultatii de Teologie din Bucuresti in 1906. Teza sa de licenta, cu tema Imprejurarile in cari a luat inceput literatura bisericeasca in limba romana, a vazut lumina tiparului in 1906 la Tipografia Speranta din Bucuresti. Cunoscand mai multe limbi (franceza, germana, maghiara, sarba) si avand o pregatire teologica solida, a fost incadrat in randul personalului Arhiepiscopiei Ortodoxe din Sibiu. In perioada 1906-1908, cat a lucrat la Sibiu, a colaborat la Telegraful roman si la celelalte publicatii romanesti din Ardeal. In anul 1908 a fost hirotonit ca slujitor pentru o comunitate romaneasca din Banatul sarbesc.

Dumitru Coltofean. Nascut la 1 septembrie 1885 in Bretcu, a studiat la Liceul "Andrei Saguna" din Brasov, apoi la Institutul Teologic "Andreian" din Sibiu si la Facultatea de Drept si stiinte Politice a Universitatii din Budapesta (1907-1910), beneficiar al unei burse a Fundatiei Gojdu, doctor in Stiinte Juridice. A indeplinit functia de consilier referent al sectiei economice a Consiliului arhiepiscopesc ortodox-roman din Sibiu. A decedat la 23 martie 1947.

Khell István (7 aprilie 1889, Bretcu - 30 aprilie 1972, Odorheiu Secuiesc) - traducator, istoric literar, studii medii la Targu Secuiesc, apoi la Universitatea Cluj si Graz (Austria). Traduce in maghiara din Ion Alexandru Bratescu- Voinesti, Heider, Heine, precum si in romaneste, pentru Convorbiri literare, de la Iasi, Impresiile lui Clement Mikes despre Principatele Romane, cuprinse in Scrisorile turcesti (1939).

Gheorghe Gociman, nascut in 17 noiembrie 1897, fiul comerciantului Gheorghe Gociman din Bretcu, era in 1918-1919 student al Facultatii de Drept si Stiinte Juridice a Universitatii din Cluj.

Alexandru Sandor, nascut in 5 octombrie 1900, in Bretcu, absolvent al Gimnaziului de stat din Gherla, student la facultatea de Medicina din Cluj in 1919.

Elena Daniello, medic, descendenta din familiile Puscariu si Damian, sotia dr. Leon Daniello (1898-1970), fost membru corespondent al Academiei Romane. Personalitate complexa, Elena Daniello a gasit ragazul necesar pentru a-si valorifica sensibilitatea artistica in pictura. Icoanele pictate de ea, inspirate din operele iconarilor ardeleni care i-au insotit existenta, au fost expuse intr-o expozitie la Muzeul Spiritualitatii Romanesti, in 23 aprilie 1997, in semn de omagiu adus 
concetatenilor de pe meleagurile natale.

Aurel Gociman - Oituz, nascut in Bretcu, profesor universitar la Academia de Inalte Studii Comerciale din Cluj- Napoca. Autor a numeroase lucrari, studii si articole pe teme privind economia forestiera, cooperatia, transportul, dar si istoria romanilor din "secuime".

Vasile Bejan, profesor universitar doctor, la Universitatea "Transilvania" din Brasov, presedinte al Fundatiei "Eremia Grigorescu".

Monahii Atanasie si Chiril Pavaluca (1877-1955). In 1900, tanarul Ioan a intrat in nevointa calugareasca la Manastirea Neamt, impreuna cu fratele sau Constantin. Dupa un an de zile s-au calugarit, Ioan a primit numele de Atanasie si Constantin a primit numele de Chiril. Parintele Atanasie s-a nevoit pascand oile Manastirii Neamt toata viata sa. Fratele sau, Chiril, a primit darul preotiei si s-a dus la Muntele Athos, unde bine s-a nevoit in deplina sihastrie 30 de ani. 
Apoi s-a savarsit cu pace in mijlocul ucenicilor sai. In toamna anului 1955 s-a mutat din viata aceasta si monahul Atanasie Pavaluca si a fost inmormantat in cimitirul manastirii.

Gheorghe Tarlungeanu, invatator, autorul volumului de memorii intitulat Corpul voluntarilor romani din Rusia, in manuscris; epitrop al bisericii, membru al Adunarii Eparhiale (1994- 1998); vicepresedinte al Fundatiei "Eremia Grigorescu".

Ioan Fenechiu (1892-?), teolog si jurist, avocat in Targu Seciuesc pana in 1940, cand se refugiaza, lucrand ca notar public in Buzias, Alba-Iulia si Cluj-Napoca.

Gheorghe Puscariu, doctor in economie, fost director al CEC.

Aron Puscariu, doctor in economie, fost director al Directiei Generale CFR.

Nicolae Pavaluca, licentiat in drept si economie, expert in relatii financiare externe al Bancii Nationale a Romaniei.

Ioan Bercu, preot, descendent din familia preotilor Damian, autorul unei monografii a localitatii Bretcu si a unei apreciate lucrari de licenta in teologie cu tema Viata bisericeasca a romanilor din depresiunea Bretcului sau a Targului Secuiesc.

Printre intelectualii, intreprinzatorii si gospodarii bretcani care si-au adus contributia la prosperitatea comunitatii se inscriu si: Aurel si Elena Tarlungeanu, Constantin Coltofeanu, Gheorghe Tarlungeanu, Marcel Izbasoiu, Ioan si Nicolae Boros, Maria si Valeriu Gontea, Maria, Alexe, Aneta si Virgil Bejan, Ana Bulat, Maria si Gheorghe Taierau, Maria Hagiu, Maria Rafiroiu, Elena Harpa, Antonia Oltei, Aurelia Precup, Elena Konya s.a. 

http://www.crestinortodox.ro/carti-ortodoxe/romanii-covasna-harghita/bretcu-82251.html

Steluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivăSteluță inactivă

.

Attachments:
FileDescriptionFile size
Download this file (Bilant.pdf)Bilant.pdf 23 kB

Search

Language